Paradox módon a halál lassan életeseménnyé válik: az újraélesztési technika fejlődésével eljuthatunk oda, hogy már nem lesz ritka eset, ha valaki élete során akár kétszer-háromszor is "meghal" és "feltámad". Egyre több kiadvány jelenik meg a halálközeli élményekről, amelyeket a legtöbb szerző abból a szempontból értékel, hogy azok miképpen hatnak az életre. Az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy a halálközeli élmény túlélői számára a külső, társadalmi megítélés elveszti jelentőségét.

A halálközeli élményeket mindenki saját ítélőképessége szerint magyarázza: némelyek tudományosan, mások valamely transzcendencia segítségül hívásával. Legújabban a kutatók törekvése az, hogy a két nézőpont egyesítésével és kiegyensúlyozásával átfogó, a tudományágakon átívelő értelmezési keretet adjanak a szinte mindig makacsul egyöntetű halálközeli élményekkel kapcsolatban. A jelenségnek erős kultúraalakító potenciálja van, és lehet, hogy egyre közelebb kerülünk azokhoz a társadalmakhoz, amelyeket fejlett halálkultúra jellemzett. Ilyen volt elsősorban az ókori Egyiptom, a legtöbb tradicionális civilizáció, napjainkban pedig Tibet és más olyan közösségek, amelyeket a felvilágosodás szelleme viszonylag érintetlenül hagyott. Ezeknél a halál-attitűd egészen más okból magas szintű: legfőképp azért, mert a haldoklás családi vagy tágabb közösségben zajlik, és mert mindenki részese valamilyen, a halottak világára vonatkozó rítusnak és tapasztalásnak. A Tibeti halottaskönyv szavai szerint: "senki sem tanul meg élni, aki nem tanult meg meghalni". Ezért kellett a régi misztériumokban, beavatási szertartásokban, az ifjú férfivá avatásakor a legkülönfélébb népeknél szembekerülni valamely halálos veszedelemmel. Az ilyen közösségekben úgy gondolják, hogy az eltávozottak láthatatlan alakban tovább élnek, és ugyanazt teszik, amit életükben. A halottak így a mindennapi élet részei és jelentős tényezői, akiknek szándékaival, igényeivel és nem ritka bosszúvágyával számolni kell. A halálközeli élmények leggyakoribb momentumai A halálközeli élményeket kultúránkban csupán egy kisebbség tartja valóságosnak, ám ez a kisebbség egyre népesebb. Egyre több az olyan tudósok száma is, akik úgy vélekednek, hogy ezek az élmények nem magyarázhatók meg teljesen az ő eszköztárukkal: kicsúszik a kezeik közül. Sokakat lenyűgöz a halálközeli élmények rendkívüli hatása, és ezért valamilyen transzcendentális inspirációt sejtenek mögötte. A többség azonban éppen a transzcendencia bizonyítékait hiányolja, és nem is alaptalanul. A téma sajátosságából fakad, hogy noha sok olyan adalékot lehet találni, amelyet adott nézőpont képviselői már bizonyítéknak tekintenek, ezek valószínűleg soha nem fognak végső érvet szolgáltatni a halálközeli élmények tartalmának valós vagy valótlan volta mellett. Maguk az élmények azonban kétségkívül valóságosak, és noha nincs köztük két teljesen egyforma, szinte mindegyikben találunk hasonló elemeket. Figyelemre méltó, hogy - legalábbis az euroatlanti kultúrán belül - a különböző nemzetiségű, világnézetű és intellektusú emberek halálközeli tapasztalatai főbb vonásaik tekintetében mennyire egybehangzók; ám még ha egy Platón által leírt élményt összevetünk pl. egy mai európai ember beszámolójával, akkor is találunk bennük közöset. A leggyakrabban említett momentumok a következők: saját test kívülről látása; sötétség vagy sötét alagút és az azt követő fény; az életről alkotott morális ítélet, olykor az életesemények részletes visszaidézésével, életfilmmel kísérve; békesség, öröm, megnyugvás; máskor az élet értelmének felismerése. A tudat a lehető legritkábban csökkent vagy zavaros, sokkal inkább az éberség fokozódása jellemző - kivéve, ha az élmény átélője altató- vagy kábítószerek hatása alatt áll. Az élmény ezen kívül nem sokban függ a külső körülményektől: balesetek elszenvedői hasonlókat tapasztalnak, mint azok, akiknek a szíve infarktus vagy más betegség miatt áll meg. Egyetlen különbséggel: a hirtelen jött halálközelség, pl. közlekedési balesetek sokkal gyakrabban idézik elő az élet filmszerű lepergését. Ez általában visszafelé történik, és a személy hihetetlenül rövid idő alatt él át újra számos múltbeli eseményt, olyan élénkséggel, mintha csak ott lenne, miközben külső szemlélőként is látja magát és érzékeli viselkedését. Sok olyan "emlék" vagy apró részlet is felmerülhet, amelyet ő már elfelejtett - mások azonban esetleg emlékeznek rá...   Élet a "halál után"   A halálközeli élmény drámai hatással lehet a visszatértekre és környezetükre is. A hatás elsősorban az addigi életút morális értékeléséből ered. Ez az értékelés sokszor csak a szándékokat veszi figyelembe, nem pedig a tettek látszólagos jóságát vagy rosszaságát. Lehet segíteni másokon önző szívvel és lehet törvényt sérteni tiszta szándékkal. A halálközeli élmény túlélői számára a külső, társadalmi megítélés elveszti jelentőségét. Ahogy a siker, a pénz és a presztízs sem számít többé. Semmi nem fontos, csak a szeretet, az emberi kapcsolatok és a tudás - állítják szinte mindannyian. Amikor aztán új értékrendjük szerint próbálnak új életet kezdeni, különféle akadályokba ütköznek. A jótékonykodás, a szociális munka megfelel nekik, viszont ezért nem szívesen kérnek pénzt. Így azonban a megélhetésük válik kérdésessé. Személyiségváltozásukat a család sem mindig fogadja örömmel: a házastárs úgy érezheti, hogy ő nem ezt az embert választotta - a halálközeli élményt átélők körében ezért nem ritka a válás. A másik fő probléma az élményt követő gyakori depresszió. A halálközeli állapot sokak számára a tökéletes boldogság érzésével jár, a visszatérés viszont gyakran fájdalmas. Ilyen elsöprő élményekhez viszonyítva minden kissé fakónak tűnik. A halál közelségéből visszatértek közül ezért sokan követnek el később öngyilkosságot. Vannak azonban, akik éppen hogy többre kezdik értékelni az életet, mint élményüket megelőzően. A fényt nem hagyják "odaát", hanem magukkal hozzák mindennapi életükbe.