Hangok az idők homályából és az eredeti bűn

 

 

Az őskorból kevés "igaz" történet maradt ránk az átokról, mivelhogy két- vagy háromezer évvel ezelőtt kevés volt az írástudó, az "igazságról" alko­tott kép pedig merőben különbözött a miénktó1. Annyi azonban bizonyos, hogy mielőtt a tudomány és az értelem kivívta volna a maga jogait, az elfo­gadott világkép mágikus volt, mítosz és "valóság" között elmosódott a határ. Az emberek hittek ben­ne, hogy a varázslók állat képében jelenhetnek meg, hogy a nem várt napfogyatkozás avagy egy üstökös feltűnése szerencsétlenséget jelent, hogy a madár röptébó1 vagy a ledöfött ember vonaglá­sából előjelek olvashatók ki, hogy a menstruáló nők nem nyúlhatnak ételhez vagy más tárgyakhoz és nem sétálhatnak el gabonaföldek mellett, mert kö­zelségük rontást hoz, hogy, a fákban, folyókban, kövekben szellemek élnek. Es hittek abban is, hogy arra, akinek a nevét valamelyik ellensége ólomra, viaszba vagy agyagba írja, majd átkot mond a tárgy fölött, s végül eltemeti azt, biztos halál vár.

1980-ban az angliai Bathban a régészek egy Minerva római istennőnek szentelt templom ma­radványaira bukkantak. A falak közül "átoktáblák" kerültek elő: papok írták őket, akik jó pénzért átok­kal sújtották megbízójuk ellenségét. De már a bib­liai Ezékiel próféta is elítélte azokat a nőket, "akik bűvös kötéseket varrogatnak minden csuklóra, és takarókat készítenek akármilyen termetűek fejé­re, hogy lelkeket vadásszanak!" (Ezékiel Könyve, 13.18.)

A legkegyetlenebb átkok az istenektől eredtek. A görög mitológia szerint Bellerophon Pegazuson, a szárnyas lovon az Olümposzra akart nyargalni, de az istenek letaszították, hogy számkivetett nyo­morékként tengesse tovább életét. Prométheuszt, aki el akarta lopni az istenektó1 a tüzet, sziklához láncolták, és a máját keselyű vájta ki; a máj azon­ban éjszaka visszanőtt, hogy másnap a kínszenve­dés elölró1 kezdődhessen. Ikarosz túl közel repült a naphoz, ezért az istenek megolvasztották viasz­szárnyát, hogy lezuhanjon. Aktaión, a vadász, az első kukucskáló megleste a mezítelenül fürdő Ar­temisz istennőt, ezért szarvassá változtatták, és saját kutyáival tépették szét. Az istenek féltékenyek voltak és bosszúállók.

Különleges átok sújtotta az apagyilkosságot és a vérfertőzést. Oidipusz, noha a delphoi orákulum

figyelmeztette, ak9-,ratlan megöli apját, Laioszt, és nőül veszi anyját, Iokasztét. Amikor rádöbben tet­tére, megvakít ja magát, és a fúriák halálba üldö­zik; előzó1eg azonban még megátkozza két fiát, Polüneikészt és Eteoklészt. A vérfertőzésben fogant fivérek megvalósítják az átkot: a thébai trónért harcolva megölik egymást. Hasonlóan sötét drá­ma hőse Oresztész is, az argoszi Agamemnón ki­rálynak, a Tróját ostromló görög hadak vezérének fia. Aigiszthosz, Oresztész anyjának szeretője meg­öli fürdőjében Agamemnónt, Klütaimnésztra, az anya pedig fejét veszi halott férjének. Valamikor Agamemnón halálra szánta egyik leányukat, Iphigeneiát, Klütaimnésztrának tehát semmi oka sem volt rá, hogy szeresse férjét, de Oresztésznek sem, hogy szeresse anyját. A száműzetésben fel­nőtt ifjú a delphoi orákulumhoz fordul: ölje-e meg apja gyilkosait. A papnője száján át megszólaló Apollón isten figyelmezteti: ha nem áll bosszút, örök idó1<re kirekeszti magát a társadalomból. Az orákulum arra inti, hogy a fúriák megtorolnák az anyagyilkosságot. Bármit tesz tehát Oresztész: vesznie kell. Álruhában hazatér Mükénébe, behatol a palotába, megöli Aigiszthoszt, majd fejét ve­szi anyjának. E tettéért üldözőbe veszik a fúriák. Oresztész megtébolyodik, de végül Athéné, a böl­csesség istennője felmenti. Így aztán kigyógyul a tébolyból, a fúriák visszavonulnak, győz a józan értelem és a szelíd rábeszélés.

E mesékből megtudhatjuk, miként gondolkod­tak őseink az emberi természetről és a sorsról. Oidipusz mit sem sejtve éppen azokat a bűnöket követi el, amelyektől óvták; Oresztész, akár meg­bosszulja apját, akár nem, mindenképpen elbukik. Az emberek szemében az emberi élet maga volt az átok, és a változtatásra irányuló kísérleteket ("ne lázadj az istenek ellen"; „ne egyél a fa gyümölcsé­ből") mélységes bizalmatlansággal fogadták.

A keleti vallási felfogás szerint az átok lényege abban áll, hogy nem látunk át az illúziókon (vagy­is nem természetfölötti törvényről, inkább saját öncsalásainkról van szó). Nyugaton azonban mindmáig hat a meggyőződés, hogy az ember szü­letése által eleve kárhozatra van ítélve. Ez a hit Ádám és Éva kiűzetésénél is az eredendő bűnnek bibliai dogmájából fakad. Íme a legelső átok egy átkokkal zsúfolt könyvben. Valaki ugyanis megszá­molta, hogy a Bibliában kétszázharmincszor for­dul elő az "átok" szó (igaz, az "áldás" négyszáztíz­szer). Átoknak is, áldásnak is a nyelv az első szá­mú hordozója. A Példabeszédek 18. 21. szerint "Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van", a 26.2-ben pedig ez áll: "Miképpen a madár elmegy és a fecske elrepül, azonképpen az ok nél­kül való átok nem száll az emberre."

Mózes 4. könyvében (5.11-31) megismerkedhe­tünk a hűtlen asszonyt sújtó átokkal. A gyanúba keveredett nőnek a templomban meg kell innia egy tál vizet, amelybe a pádimentumról vett port ke­vertek, és ha bűnös, akkor "bemegy az átokhozó víz ő belé az ő keserűségére, és megdagad az ő méhe és leszárad az ő tompora..."

Mózes V. könyve pedig kimondja: minden át­kok alapvető oka s egyszersmind igazolása az Is­tennel szembeni engedetlenségben rejlik. Így ju­tunk el az első és legnagyobb átokhoz, amelyet Is­ten az egész emberiségre mondott ki: az eredendő bűn átkához. Ádám és Éva evett az almából, és büntetésül elvesztették az Édenkertet, az ösztönös létezés, a paradicsomi állapot boldogságát. Az átok­kal sújtott emberiség kiűzetett és magára maradt önmagával. Sokak szerint ez az átok mindmáig hat, és csakis Krisztus válthat meg tó1e.

Egy másik, őseink által elátkozottnak tartott állapo­tot az angol köznyelv mindmáig "az átok" néven emleget. A nő és a hold titokzatos kapcsolatát már régóta a holdciklushoz igazodó havi vérzésre ve­zették vissza,' a menstruációhoz pedig egyaránt tár­sították a női termékenység és a változékony női lelkiállapot fogalmát. Így aztán a hajdanvolt férfi­ak a változó holdat és a havi vérzés állapotában lévő nőt egyaránt "betegnek" vagy "elátkozottnak" tartották. Németországban a havibajt "holdnak", Franciaországban "a hold pillanatának" nevezték. A maorik "ma ta maramá" -nak, "holdbetegségnek'l hívják a menstruációt, és úgy tartják: a lány első vérzése attól jön meg, hogy a holddal hált. Indiá­tól Észak-Amerikáig a holdat és a havibajt azonos vagy hasonló szavak fejezik ki. Az ősi korokban a menstruáló nő világszerte tabunak számított - oly­kor tisztátalannak, olykor szentnek. A vérzés tar­tamára kizárták a mindennapi életbó1; volt, ahol e célra külön női házakat tartottak fenn. A vérzés­ben természetfölötti jelenséget láttak, a vérző nőt pedig veszélyesnek tartották: érintése megbetegít­het, és ha a házban marad, kialhat a házi tűzhely. Még az ételt is tisztes távolban rakták le számuk­ra. Az ausztráliai őslakos férfiaknak joguk volt megölni feleségüket, ha megtudták, hogy az menstruáció közben az ő takarójukon hált; igaz, előfordult, hogy a férj néhány napon belül maga is belepusztult a rettegésbe.

A serdülő fiúkat úgy avatták férfivá, hogy elvá­lasztották őket anyjuktól, és félelmetes szertartások­kal tették próbára bátorságukat. A serdülő lányok fel­avatása azonban csupán abban állt, hogy első havi vérzésük idejére kizárták őket a közösségbó1.

A sabbat szó, amelyet később a keresztények pi­henőnapjára, a vasárnapra (no meg a boszorkány­szombatra) alkalmaztak, a babilon sabbatúból ered. A szó azt jelenti: a szív nyugalma vagy pihenése, s a babilóniaiak úgy tartották: ezeken a napokon van meg a havi vérzése Istarnak, a hold istennőjének, és ilyenkor nem tanácsos dolgozni, főtt ételt fo­gyasztani vagy útra kelni.

A pihenőnap tehát egybeesett a holdtöltével, ké­sőbb azonban már nem havonta egyszer, hanem minden héten megtartották, kiterjesztve a havi tétlenség tabuját. Esther Harding pszichológus, Jung tanítványa szerint a tabu a férfiaknak azt a törekvését fejezte ki, "hogy a veszélyesnek tekin­tett nő kirekesztésével megvédjék magukat saját szexualitásuk romboló hatásától".

Ősidőktől fogva elátkozottnak tekintették a varázs­lómesterséget is, kivált, ha a természetfölötti ha­talmat, aljas emberi célok szolgálatába állították. Mózes V. könyve (18.10-11) elítél mindenfajta "jö­vendőmondó, igéző, jegymagyarázó, varázsló, bű­bájos, ördöngösöktől tudakozó, titokfejtő és halottidéző" tevékenységet, "mert mind utálja az Ur". És mégis, Sámuel 1. Könyvének 28. fejezetébó1 megtudhatjuk: amikor Saul, Izrael királya elkese­redett a filiszteusok hódításai, saját népének gyá­vasága és Isten makacs némasága láttán, titkon egy jósnőhöz, az endori boszorkányhoz fordult, hogy kifaggassa a jövőról.

Éjszaka, álruhában ment el hozzá, és megparan­csolta: idézze meg a nemrég elhunyt Sámuel pró­féta szellemét. Az asszony először vonakodott, mert tudta, hogy Saul már számos boszorkányt kivégeztetett, és attól félt: csellel akarja elveszejte­ni. Amikor azonban Saul az Úr nevére meges­küdött, hogy nem esik bántódása, megidézte neki Sámuelt, akit ő maga úgy látott, mint "istenfélét, aki feljön a földből" és egyszersmind mint "vén­embert, akin palást van".

Sámuel szelleme megkérdezte Sault, hogy mi­ért háborgatta meg nyugalmában, Saul pedig az felelte: szüksége van Sámuel tanácsára, mert Isten elfordult tőle, és sem a próféták, sem álmok által nem felel neki. Sámuel ekkor a tudás átkával súj­totta: közölte vele, hogy ő is, fiai is odavesznek, Izrael a filiszteusok martaléka lesz, és végül Dávid lesz a király. Saul, aki egész nap nem evett, össze­esett rémületében, mire a boszorkány jóságosan leölt egy hízott borjút, kovásztalan kenyeret sütött, és megvendégelte Sault meg a két szolgáját. A la­koma után azok hárman eltávoztak - hogy más­nap mindnyájan elpusztuljanak.

A boszorkányról és sorsáról nem hallunk töb­bet. A bibliai írnok szavain érződik, hogy az effaj­ta istentelen praktikának még a puszta létét is kí­nos elismernie.

A klasszikus római szerzők már korántsem ilyen szemérmesek. Így például Lucanusnak köszönhet­jük, hogy ránk maradt Erichthónak, a thesszáliai boszorkánynak a története. Lucanus Pharsalia című művében elmondja, hogy a leghatalmasabb va­rázslók és boszorkányok éppen ezen a kopár, fé­lelmetes vidéken éltek. A thesszáliai boszorkányok meg tudták változtatni az időjárást, szerelmet fa­kasztottak a legkeményebb szívben is, és még az aggokban is ifjonti tüzet gerjesztettek. Hatalmuk árnyékba borította még az ókori mágia két leghí­resebb központját, Babilónt és az egyiptomi Memfiszt is.

A hangzatos bevezető után Lucanus rátér a mesére: hogyan akarta Sextus Pompeius, Nagy Pompeius fia megtudni Erichthótól, miféle jövő vár rá.

Erichtho, a leghatalmasabb és legvisszataszítóbb thesszáliai boszorkány Lucanus szerint sápadt volt és aszott, a haja gubancos, a lehelete bűzlő. Amer­re jár, pusztán a léptével megmérgezi a termést. A halottakat széttépi, szemüket kivájja. Fogával tépi szét az akasztófa kötelét, a gyilkost lerántja a keresztről. Sírban lakik, és a jósláshoz a holtak test­részeit használja fel: a szél aszalta beleket, a nap kiszárította velőt, a kivégzettek sebeiből kifolyt vért, a kereszten elszakadt inakat. Nem egyszer megvárja, amíg a csatában elesetteket marcangol­ni kezdik a farkasok, és a pofájukból tépi ki a hús­cafatokat, hogy varázsitalt pároljon belőlük. De az is megesik, hogy elszorítva a haldokló torkát, a szá­jába harap, hogy belesuttogja az alvilági árnyak­nak szóló üzenetét.

Lucanus elbeszélése szerint Sextus a félelemtől borzongva keresi fel éjfélkor a boszorkányt az el­hagyott sírok közötti sziklamezőn, és arra kéri: tudja meg a holtaktól, mit tartogat számára a jövő. Erichtho azt feleli: ehhez friss, ép tüdejű holttest­re van szüksége, mivel a régebbi halottak csak összefüggéstelenül vinnyognak. Aztán szurokfe­kete felhőt csavar a feje köré, hogy az éjszaka még sötétebb legyen, és egy közeli harcmezőre vezeti Sextust, hogy válogathasson a temetetlen holttes­tekből. Jöttére még a farkasok és a ragadozó ma­darak is elmenekülnek. A kiszemelt holttest nya­kába horgot vet, így vonszolja a sziklákon át egy tiszafák borította kiugró szirt alatti barlangba. Ott először is leteremti Sextust és embereit gyáva rettegésükért, majd fejére viperákból font füzért il­leszt, és munkába veszi a tetemet. Először is be­dörzsöli döglött kutya nyálával, hiúzbéllel, kígyók­kal táplált szarvas velejével és egyéb utálatossá­gokkal, majd hosszú, félelmetes, káromló dalban idézi meg az alvilág fúriáit. Hangja egyszerre em­lékeztet kutyaugatásra, farkasüvöltésre, bagolyhu­hogásra, oroszlánbömbölésre és kígyósziszegésre. Végül aztán sápadtan, némán felmagasodik előtte a halott szelleme; csak az ő parancsára szólal meg, és miután megadta a kívánt felvilágosítást, azt kéri, hadd térhessen örök pihenőre. A boszorkány ek­kor halotti máglyát rak, a szellem felmászik rá, Erichtho fáklyával meggyújtja a tüzet, és a mesé­nek vége.

Ókori varázsló volt Simon mágus is, aki az Újtes­tamentum szerint Krisztus vetélytársának csapott fel. A legenda úgy tartja, hogy Néró császár római palotájában mágikus párharcba bocsátkozott Szent Péterrel, felszállt a levegőbe, de a szent egy jól irányzott imádsággal leterítette, s a mágus, földre zuhanva, elpusztult.

A jövendölés és a halottidézés azonban tovább virult. Napóleon és Hitler egyaránt úgy hitte, hogy Nostradamus bizonyos strófái rájuk vonatkoznak; de jóval előttük Julius Caesar is magára értette az egyik híres Sybilla-jóslatot, amely szerint hamaro­san hatalmas király támad, aki arra rendeltetett, hogy a világ valamennyi népét meghódítsa és egyesítse, és új aranykort hozzon az emberiségre. Julius Caesarról azonban mára csupán egy má­sik jóslat jut eszünkbe, az, amelyet a tömegbó1 ki­áltott felé bizonyos Vestricius Spurinna: Óvakodj március idusától!

A túlvilági ítélettől való félelem számos, a bűntu­dat és a szorongás eloszlatására hivatott babonás szokás kialakulásához vezetett. Ily módon akarták a legbűnösebb lelkek is megváltani a maguk mennyei belépőjét.

A bűnbak fogalmát például ősidőktől fogva is­merték. Írországban az elhunytak bűneit úgyne­vezett „bűnevőkre" ruházták, akiknek családjában örökletes volt e funkció. A sír mellé ételt tettek út­ravalónak a halott számára, és ezt fogyasztotta el a „bűnevő", ekképp magára véve a bűn terhét. Amikor ütött az ő órája is, az általa elfogyasztott átkos bűnöket fia vagy utóda kebelezte be. A zsi­dók bűnbánati napján a főpap egy kecskére tette kezét, megvallotta fölötte a zsidók bűneit, majd az állatot kiűzte. a vadonba. Szegény pára legalább életben maradhatott. A Himalája vidékén az em­berek lerészegítettek egy kutyát, majd kikergették a faluból és megkövezték; ekképp biztosították be magukat, hogy egy éven át ne sújtsa őket beteg­ség vagy balszerencse. Nigéria egyik részében évente két embert öltek meg, hogy magukkal vigyék annak a bűneit, aki az áldozati szertartás költségeit fedezte. A thaiföldi városokból egyszer egy évben kiűztek egy házasságtörő nőt, trágya­dombra dobták, hogy magához vonzza a gonosz szellemeket, és megtiltották, hogy valaha is vissza­térjen. Számos ősi kultúrában évente megkínoz­ták, meggyilkolták, majd rituálisan megették az istenkirályt vagy a megválasztott gabonakirályt, hogy ily módon kiengeszteljék az isteneket, és jó termésben bizakodhassanak.

Az ilyenfajta bűnbakmítoszok mindmáig fellelhe­tők. A keresztények ma is azt állítják, hogy Krisz­tus a bűneikért halt meg, a közelmúltban pedig feltámadt az egyik legveszedelmesebb bűnbakhit: az antiszemitizmus, amely Krisztus gyilkosaiként átkozza ki az örök hontalanságra és vándorlásra kárhoztatott zsidókat.

A zsidó (héberü ljehudi) eredetileg az Ígéret Föld­jére pályázó tizenkét törzs egyikének, Juda törzsé­nek volt a tagja. A zsidó nép összességét kezdet­ben hébereknek (ivrim), majd, Kr. e. 538-ig, a babi­loni fogság végéig izraelitáknak (iszreelim) nevez­ték, és csak ezután vált általánossá a zsidó (jehudi) név.

Az antiszemitizmus forrása talán az ,irigység volt, amelyet a zsidók azzal az állításukkal keltettek, miszerint csak egyetlen isten létezik, Jehova (Jah­ve), aki megáldja a neki engedelmeskedőket, ki­. váltképpen választott népét, a zsidókat. Ahogy Mózes IV. Könyvében (24.9) olvasható: "Aki áld téged, áldott lészen, és ki átkoz téged, átkozott lészen." Ennek értelmében azok, akik szembeszáll­nak Izraellel, magával az Istennel szállnak szembe - ez a fennen hirdetett meggyőződés pedig érthe­tően ingerelte a többi fajt. Kr. e. 333-ben Nagy Sán­dor lerohanta Judeát. Halála után a hellénizmus megágyazott a római hódításnak, ám az idegen uralmat folyamatos zsidó lázadások kísérték, a makkabeusok felkelésétó1 (Kr. e. 167) a zelóták tö­meges masadai öngyilkosságáig. Erre Kr. u. 74-ben került sor, azt követően, hogy Titus császár elfog­lalta Jeruzsálemet. Száz évvel Krisztus után elbu­kott a végső, Simon bar Kochba vezette felkelés is. A rabszolgaságra vetett és szétszóratott zsidók sor­sa még nyomorúságosabbra fordult azután, hogy Nagy Konstantin császár (Kr. u. 279-337) Róma ál­lamvallásává tette a kereszténységet. A zsidóknak azonban nagy hasznát vették, mint uzsorásoknak, lévén, hogy a keresztényeknek tiltva volt ez a mes­terség.

A keresztes hadjáratok idején ismét fellángolt az antiszemitizmus. Számos zsidó telepedett meg Angliában és Németországban, de az asszimiláci­ót elutasították, és törvényeik értelmében nem há­zasodhattak nem zsidókkal. A korszak tömeghisz­tériája számos elképesztő legendának adott tápot. Elterjedt például, hogy az Antikrisztus, ha majd megszületik, Dan törzsébó1 való zsidó lesz, aki a zsidókat részesíti különös kegyében; továbbá azt híresztelték: a zsidók rituálisan keresztény gyer­mekeket ölnek meg, hogy vérüket a maguk hús­véti szertartásához felhasználják. Ezt a hajmeresztő és gyalázatos vérvádat, amelyet állítólag egy an­gol, a lincolni Hugh talált ki 1255-ben, aztán a leg­vadabb kegyetlenkedések igazolására kamatoztat­ták. A megkínzott zsidók hiába erősködtek, hogy vallásuk tiltja a vér fogyasztását; a fanatizált ke­resztények az állítólagos bűnt az ellenkező irány­ba fordították, és a "démoni" zsidók tömeges le­mészárlását igazolták vele.

I290-ben a zsidókat kiűzték Angliából, I395-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból. Eu­rópa északi vidékein gettókba zsúfolták őket, és rájuk hárították a felelősséget a nagy pestisjárvá­nyért, amelynek 1348 és 1350 között az európai lakosság egyharmada esett áldozatul; mint állítot­ták, a zsidók megmérgezték a kutakat. I349-ben Brüsszel, Frankfurt, Mainz és Köln lakói minden kezükre került zsidót megégettek vagy vízbe foj­tottak, arra hivatkozva, hogy "ekképp akartak Is­tennek kedvében járni".

A párizsi Mathieu-höz fűződik a bolygó zsidó mítosza. Eszerint egy Ahasvérus nevű zsidó, aki kapus volt Pilátus palotájában, gyalázta, sőt meg is ütötte a Golgota felé vánszorgó Krisztust, aki így szólt hozzá: "Én hamarosan megállok és megpi­henek, de te a végső napig vándorolni fogsz." Ezért kell Ahasvérusnak az Utolsó Ítélet napjáig honta­lanul bolyongania. Mathieu egyébként azt állítot­ta, hogy a történetet 1228-ban egy örmény püspök­tó1 hallotta.

A démoni mítosz ellenállt az idő múlásának. Oroszországban I903-ban Cion bölcseinek jegyző­könyvei címen kiadtak egy hamisítványt, hogy bi­zonyítékul szolgáljon a világuralomra törő nem­zetközi zsidó összeesküvéshez; sokan azonban nagyon is mohón hódoltak be az otromba csalás­nak. 1919-ben az oroszországi fehér seregek mint­egy hatvanezer zsidót mészároltak le, mert őket vádolták az 1917-es forradalomért; a londoni Times pedig még 1921-ben is a Jegyzőkönyvek hitelessége mellett kardoskodott. Amikor 1933-ban Adolf Hit­ler a német náci párt vezére átvette a hatalmat, kapva kapott a démoni zsidó mítoszán, hogy hoz­zálásson a zsidók módszeres üldözéséhez, és en­nek során eljusson a "végleges megoldásig": az egész zsidóság kiirtásának megkísérléséig. Mint­egy hatmillió zsidó pusztult el, közülük sokan Auschwitz és Bergen-Belsen gázkamráiban. A hu­szadik század nem csupán visszhangozta, de fel is erősítette a középkor borzalmait.

Mára a zsidók visszakapták hazájukat, Izrael országát, ám a Jegyzőkönyvek továbbra is forgalom­ban vannak; és egyes apokaliptikus keresztény szekták ma is azt vallják, hogy az Armageddonra, a Krisztus és az Antikrisztus közötti végső ütkö­zetre a "Szentföldön" kerül majd sor.

Meglehet, hogy az antiszemitizmus a magukat különlegesnek vagy kivételesnek tartó, másoktól elzárkózó népek iránti általános ellenszenvbó1 táp­lálkozik; a nácik - és nemcsak ők - épp így üldöz­tek egy másik, elzárkózó és vándorló népet, a ci­gányokat is. De eredhet a zsidók elleni előítélet az egyistenhívőkre jellemző különös beállítottságból is: ÓK tudniillik mindent csak sarkított ellentétpárokban látnak, számukra minden fehér vagy feke­te, egyértelműen jó vagy egyértelműen rossz, erkölcsi ítéletük nem tűr meg árnyalatokat a két vég­let között, és a kételkedés fogalmát elutasítják.

Ez pedig a maga nemében éppolyan átok, mint a többi.